Az aranysakál valószínűleg az utolsó nagy eljegesedés maximuma óta jelen van Európa hozzánk közeli fertályán. A történelmi Magyarországon, a Kárpát-medencében is régóta vannak adatok jelenlétéről - sosem volt sok belőlük, egészen pontosan még soha nem volt annyi, mint mostanában. Korábban térségünk volt elterjedésük északi pereme - ez most jóval északabbra tolódott. A zoológusok között nagyjából konszenzus van a tekintetben, hogy az aranysakál az a kutyaféle ragadozó, amelyet eleink nádi farkasként, toportyánként, sőt toportyánféregként emlegettek - bármennyire jólesne ez utóbbiakat valamiféle kriptozoológiai kreatúrával azonosítani.
Jött, ment
| ||
Sakálunknak az újbóli elterjedéshez paradox módon először ki kellett pusztulnia. A csapdázás, a golyó, a méreg mind az ő bőrére ment, az "ordít, mint a fába szorult féreg" mondás is a csapdába esett aranysakál szenvedéseiről tudósít.
Az utolsó példányt (legalábbis akkor még úgy hitték) a negyvenes évek elején ejtették el az ország jelenlegi területén. A hetvenes-nyolcvanas években még csak hébe-hóba bukkant fel néhány elbitangolt sakál, a kilencvenes évek elejétől, közepétől azután tömegesen érkeztek, akkor még csak a déli megyékbe. Jó ideig úgy hitték, hogy elterjedésüknek köze van a délszláv háborúhoz, de ezt a ragadozókkal foglalkozó populációbiológusok hevesen cáfolni szokták. Az igazság az, hogy az aranysakálok száma a Balkánon is megritkult, és néhány (dalmáciai, görög macedóniai, peloponnészoszi) rezervátumterületre szorult vissza a múlt század hatvanas éveire. Speciális sakálvédelmi és -telepítési programokra volt szükség ahhoz, hogy újra megtelepedjen Bulgáriában, majd terjedésnek, szaporodásnak induljon a néhai Jugoszláviában is. A balkáni aranysakál-populáció valószínűleg éppen a kilencvenes évekre érte el azt a létszámot, ami már lehetővé tette, hogy eredményesen terjeszkedjen észak felé.
Elszaporodásukhoz valószínűleg szükség volt nagyobb, erősebb vetélytársaik, a szürke farkasok számának csökkenésére: ezek ugyanis nem nagyon tűrik meg környezetükben a sakálokat. S mivel Magyarországon farkasok egyelőre még legfeljebb kis létszámban, s főként némely északkeleti erdőségben fordulnak elő, semmi sem akadályozta meg az aranysakálok terjeszkedését a Dunántúlon és az Alföldön.
Pedig népünk korántsem várta őket tárt karokkal: az idegen állat különösnek, furcsának, távolról nézve veszélyesnek tűnik, ráadásul könnyen lehet a terhére róni rejtélyes eredetű károkat. Néhány éve is akadt juhász, aki nyájának drasztikus megritkulását próbálta a környéken elszaporodott aranysakálokra kenni, ami az aranysakál életmódját, a honi populáció viselkedését ismerve abszurdum. Legutóbb meg arról tudósítottak a közszolgálati tévében, hogy egy (vagy több?) sakál fenyegeti egy székesfehérvári, városszéli lakótelep lakóit (egészen pontosan egy hölgy falatnyi ölebét akarta volna elragadni), akik őrjáratba verődve próbálják elriasztani, meghiúsítva ezzel a csapdát állító állatbefogó szakember igyekezetét.
Az aranysakál nálunk egy pillanatig sem volt védett, ellentétben a hazánk területén újból megjelenő farkassal, medvével, hiúzzal. Persze más kérdés, hogy ezeknek is mennyit ér a védettség: a múlt hónapban Nógrádban kóborló, szigorúan védett, milliós eszmei értékű barna medvének végül csak a bundáját találták meg lelkiismeretlen (ámde hivatásos!) vadászoknál, és már az is megesett, hogy farkast lőttek kóbor kutya helyett. De az aranysakált amúgy is buzgón vadásszák: a 2012-2013-as vadászati évre vonatkozó vadgazdálkodási adattár szerint csak ekkor 1660-at terítettek le, csaknem másfélszer annyit, mint az előző évben, főleg Baranya, Bács-Kiskun és Somogy megyében. Annak eldöntéséhez, hogy sok ez vagy kevés, leírnánk, hogy ugyanebben az időszakban 69 825 róka, 9128 borz, 7503 "kóbor kutya" és 9097 "kóbor macska" került terítékre. (A cinikus értelmezés szerint kóbor állatnak az számít, amelyik balvégzetére a vadász puskája elé kerül.)
Mindenesetre a mezei pockok mostani, súlyos mezőgazdasági károkat okozó túlszaporodása is figyelmeztet arra, hogy talán a kelleténél jobban ritkítjuk természetes ellenségeiket - így az aranysakált is! Persze mindezt a vadállományban okozott kártételükkel szokták igazolni - a kár jelen esetben abban áll, ha egy állatot természetes ellensége fal fel, ahelyett, hogy udvariasan félrehúzódna, és hagyná, hogy egy embertársunk ölje meg...
Sakál sakálnak farkasa
| ||
Az aranysakál legnagyobb számban Dél-Ázsiában és Afrika északi harmadában fordul elő: a délkelet-európai, nálunk is megtelepedett alfaját Canis aureus moreoticusnak nevezi a tudomány. A faj evolúciója, sőt, az egyes alfajok rokonsági foka terén is sok a bizonytalanság, az egyiptomi sakálról, az egyik feltételezett alfajról például alig egy évtizede derült ki, hogy nem is sakál, hanem farkas. Végső esetben az is elképzelhető, hogy az aranysakál mint fiktív egység pusztán gyengén definiált fajok konglomerátuma. Az biztos, hogy az európai sakál közelebb áll genetikai szempontból a domesztikált kutyához és farkashoz, mint, mondjuk, indiai rokonai, de ez még mindig távoli ahhoz, hogy kereszteződjenek. Konrad Lorenz egykoron még feltételezte, hogy esetleg az aranysakál is szerepelhetett a kutya ősei között - ám ez a hipotézise kissé elhamarkodottnak bizonyult. Annyi biztos, hogy a hazánkon és a Balkánon kívül Anatóliában és a Kaukázusban is honos európai sakál nagyobb méretű, mint rokonai: a felnőtt példányok hossza mindkét nemnél meghaladja az egy métert, marmagasságuk a 45 centit, maximális súlyuk a 10 kilogrammot. Bundájuk színe igen változatos, a grafitszürkétől a vörösesig szinte minden előfordul, akár egyetlen példányon is, de a lábak, a homlok és a fül környéke gyakorta vöröses gesztenyebarna, a nyaki és a hastáji szőrzet pedig sokszor egészen világos.
Mivel az aranysakál csak a közelmúltban rajzott szét az országban, a róla szóló beszámolók sem tekinthetők alaposnak vagy éppen mélynek. Nemcsak hazánkra, de az egész régióra jellemző, hogy a sakálészlelések során leggyakrabban kóbor kutyára, esetleg kisebb méretű farkasra tippelnek. A kutyafélék tornasora ezzel szemben igen világos: a farkas nagyobb méretű, mint a mi toportyánunk, az viszont felülmúlja a rókáét, amelyet több területről ki is szorított. A társas szokásai számos tekintetben különböznek a közelebbi-távolabbi rokonaitól, itt egyaránt említhetjük rítusokban és előjátékokban gazdag párosodási szokásaikat vagy éppen példás családi életüket, s hogy a hím is oroszlánrészt vállal a kölykök neveléséből.
A magyar sakál napi menüje többnyire kisebb-nagyobb rágcsálókból áll, de opportunista ragadozóként elejt madarakat, hüllőket, rovarokat is, és nem veti meg a gyümölcsöt (!) sem. Nevéhez méltón rájár a dögökre, illetve a konyhai maradékra: városszéleken pont a rosszul, felelőtlenül elhelyezett hulladékra. Alkalmilag előfordulhat, hogy vadon élő vagy domesztikált növényevők fiatal példányait zsákmányolja (például szarvasborjat vagy bárányt), de nem ez a jellemző. A nádi farkas nagyobb és félelmetesebb rokonától eltérően amúgy sem vadászik falkában - ez legfeljebb trópusi vidékeken fordul elő -, egymagában inkább a könnyebben elejthető prédára hajt. Képes harmonikusan együttműködni más ragadozókkal is: Indiában például megfigyelték, hogy a falkájukból kitaszított sakálok úgynevezett kommenzalizmust, afféle asztalközösségi viszonyt alakítanak ki tigrisekkel - figyelmeztetik őket a zsákmány közelségére, majd részesülnek a maradékból. Ezt a sajátos kapcsolatot örökítette meg Kipling is A dzsungel könyvében a sakál Tabaki, illetve Sir Kán, a tigris alakjában.
| ||
Minden nagyobb ragadozó esetén felvetődik a kérdés: előfordulhat-e, hogy emberre támadjanak. Nos, ha ritkán is, de megesik az ilyen - ám eddig kizárólag az indiai és iráni alfajok köréből kerültek ki az elkövetők, és egyik attak sem volt végzetes. Ezenkívül az európai sakál is hordozhatja a veszettség vírusát, de ezt a rókáknál is bevált módon - veszettség elleni vakcinával kezelt csalétek - kordában lehet tartani. A sakál alapvetően félénk állat, többnyire csak egy villanásnyi időre pillanthatjuk meg, mert azonnal eltűnik a szemünk elől, ha mégis barátságosan közeledne felénk, az már gyanús - esetleg nem is sakál, hanem egy kivert kutya.
Páratlanul gazdag e ragadozók kommunikációja is. A tudósok már eddig legalább hét különböző, jelentéssel bíró hangot különítettek el: a kifejezésformák terén a vonyítás és az üvöltés váltakozik az ugatással és a kaffogással. E tudást az állati viselkedés kutatói (nálunk például a Szent István Egyetem gödöllői Vadvilág Megőrzési Intézetének munkatársai) fel is használják a populációk becslésére. Az intézet 1997 óta követi nyomon az aranysakál állományának változásait, miközben táplálkozásbiológiai és populációdinamikai vizsgálatokat is végeznek, s nem mellesleg figyelemmel követik a szürke farkasok magyarországi elterjedését is.
A magyar kutatók szerb kollégáikkal együtt, nemzetközi együttműködés keretében az ország négy területén végeznek akusztikus állományfelmérést: felvételről játszanak le egy előre rögzített sakálhangot, és türelmesen várják, visszaüvölt-e valaki. Mindkét országban hasonló módszerekkel végzik az állomány méretére és a táplálkozásra vonatkozó vizsgálatokat, így joggal remélik, hogy az eredmények összevetésével idővel közelebb juthatunk annak megértéséhez, miért terjeszkedett ilyen rohamosan a sakál az elmúlt húsz évben.
